2008. június 8., vasárnap

Kádis

Tomi Lapid elhúnyt. Már néhány napja készülök megemlékezni és emlékeztetni. Nem az izraeli politikust, hanem az apa-pótlék szerepkörbe belépett, meglett embert, az újságcsinálót.

1989-ben lépett be az életembe. Robert Maxwell, a mára már ritkán emlegetett, de akkoriban média-celebként rettegett birt sajtómágnás megbízásából: Vegye meg a Magyar Hírlapot! Az angol csapat vezetőjének nevezte ki e Tel Avivból érkezett újságírót. Én Tábori András - ki emlékszik még rá?, sajnos - hiretelen halála miatt szakértőként kerültem két újságíró: Bossányi Kati - remélem rá még többen emlékeznek, díja legalább évente emlékeztet - és Bokor Pál (egykori külpolitikai újságíró, mára ismert PR szakember) mellé. Ellenfelek voltunk Tomival. Ő még vagy 15 évvel idősebb is.

A sikeres Maariv alapítóinak egyike. Mikor az MH létszámáról alkudoztunk, akkor mondta négyen kezdték a Maarivot, a napilapot! S meg tudtak jelenni. Igaz, nem 40-60-100 oldalon. Kérdezte, és mi magyaráztuk: miért kell egy 16 oldalas laphoz vagy 80 újságíró, tördelő, szerkesztő. Igaza volt.

Mint akkor is, amikor a szerkesztőség tulajdoni arányáról ment késhegyig fokozódott vita, a New York palota (alias Hotel Boscolo) épületében. Kiment WC-re. Visszajött és üvöltött: maguk akarnak tulajdonrészt? Maguk nem érdemelnek egy fillért sem, ha eltűrik és nem lépnek azonnal sztrájkba, amikor ilyen a munkahelyükön az illemhely állapota. Néma csend... Igaza volt.

Mint abban is, hogy Antall József nem antiszemita. Azt mondta, neki ehhez orra van. Nyugodjanak meg politikai ellenfelei és ne akarják besározni.

Akkor ilyen éveket éltünk. A lapokat eladták, ugye? A politkai élet meg egyre aljasabb, ugye?

Nincsenek megjegyzések: